Leánybúcsú hagyománya

Azt hiszem, hogy nem sokan gondolkodtunk el egy lánybúcsú szervezése előtt, hogy honnan is származik ez a tradíció, melyik országból ered, milyen sajátosságai vannak. Nézzük meg, hogy kinek is támadt először ez a remek ötlete, honnan ered a leánybúcsú hagyománya, ami ma már a legtöbb esküvő kötelező eleme – az utolsó lányként eltöltött este a barátnők körében.

Ha keresgélni kezdünk, vajon mik a gyökerei a ma szokásos leánybúcsúztató partiknak, érdekes módon többféle forrást is találunk. A földkerekség menyasszonyainak szinte mindenütt kitaláltak valamit, amivel emlékezetessé válhat életük egy korszakának lezárása. Ám ahány ház, annyi szokás…

Állítólag régi magyar hagyományok közé tartozik a leány- és legénybúcsú is. Úgy tartják, hogy minél zajosabb ez a mulatság, annál boldogabb lesz az ifjú pár. Eredetét tekintve mindkét nem esetében arról volt szó, hogy korábbi barátaiktól, barátnőiktől elbúcsúznak a házasodni készülők, hiszen az esküvő után faluhelyen a munkás hétköznapok kezdődtek, amikor már kevesebb idő jutott a szórakozásra, mint a házasság előtti években. Legénybúcsút gyakran rendeztek valamilyen közösségi célokat szolgáló helyen (pl. kocsmában), leánybúcsúra viszont leginkább a lányos háznál került sor.

Egyes források szerint a hollandoknál a leánybúcsú, és a története a kelengyéhez fűződött: egy fiatal lány szerelmes lett, ám szerelme ágrólszakadt legény volt. A gonosz apa természetesen megtiltotta lányának, hogy egybekeljenek, ám a lány szófogadatlanul mégis a fiút választotta, és a szerelemmel együtt a szegénységet is, mert persze a bősz apa megtagadta a szokásos hozományt. Erre a vőlegény barátai összedobtak egy kis apanázst az ifjú párnak… Ebből a 16. vagy talán 17. századi legendából ered tehát az ötlet, hogy ajándékokkal lássuk el a házasulandókat.

Az angoloknál már a 14. században meghonosodott  ez a jófajta szokás, és a sörhöz (is) kötődik: a vidámságot Bride Ale-nek hívták (bride=menyasszony, ale pedig az angol világos sör) - az esküvő előtt a menyasszony által főzött sört eladták (és megitták) és a befolyt pénz az ifjú pár hozománya lett. (Langland az 1300-as években írt híres Piers Plowman című erkölcsös művében is említést tesz egy ilyen eseményről.).

Akárhogy is nézzük a dolgot, a leánybúcsú ötletét mégiscsak az amerikaiaknak sikerült leginkább tökélyre fejleszteni, bárhonnan is koppintották az ötletet, a leánybúcsú is Amerikában futott be karriert.

Igaz, ami igaz, a franciák is, ha nem is siratnak, viszont temetnek, mielőtt az esküvőn kimondott „igen”-nel végképp megpecsételnék a sorsukat: Franciaországban a  „enterrement de la vie de la jeune fille” azaz, a „fiatal leányélet eltemetése” ad okot a vigalomra, mert náluk is minden, csak nem temetői hangulat az ilyenkor szokásos buli. Azt mondják, a franciák ragaszkodnak saját kultúrájuk védelméhez, és nem nagyon emlegetik referenciaként más leányok szokásait. Az biztos, hogy náluk is először csak a férfiak voltak feljogosítva még egy utolsó kicsapongásra..

Az olaszok, valószínűleg elég későn kaptak észbe, hogy a többi európai nációhoz hasonlóan gyorsan kövessék az amerikai girl-ök kitalálta partizásokat, és lehet, ennek az is oka, hogy az olasz vérmérséklet még mindig jobban ragaszkodik szenvedélyes, sokszor drámai, de mindenképpen hagyomány- és családtisztelőbb szerelmi és házassági szokásaihoz.

Végül is mindenütt, mindenkor igaz, hogy a leánybúcsú tradíció kialakulásának eredete ugyanaz: vegyünk búcsút leánysorsunktól, akár vidáman, akár siránkozva, akár elegánsan, akár bárhogy, lehetőleg minél látványosabb keretek között.